Belencsák István

 

1942. december 24-én született, 2023. április 7-én elhunyt, Szombathelyen.

Édesapja, Belencsák Béla és Boznánszki Johanna Ludovika Vanda /lengyel származású, édesapja magyarul sem tudott/. 7 gyermeket szült Johanna, de sajnos Béluska néhány napos korában visszament az angyalok közé. A többiek név szerint: Béla, Éva, István, László, Mihály, Ferenc. Az idősebb fiú jogán Béla tanulta ki a késes mesterséget, de ő a ’70-es évek közepén elhagyta az országot, emigrált Németországba. Mivel István és Ferenc húzott a bicskákhoz, ezért ők voltak a soron következő inasok. Mihály és László lakatosnak tanult. Édesapjuk Béla a Kincsem parkban volt hobbysta fogathajtó.

Az első Belencsák a dinasztiában, aki a bicska-, késkészítést hagyománnyá tette, Belencsák Mihály volt, neje Kőrösi Anna.

 

István inasévei végén késes- műköszörűs vizsgát tett.

Ferenc mesteroklevélig vitte.

Mihály a lakatos KISZ szétverése után lett bicskakészítő.

Akkoriban négyen dolgoztak a műhelyben. Apa és 3 fia.

Egy transzmissziós gép adta a modern, kornak megfelelő felszerelést, ami egy motor, az  általa meghajtott tengely és a tengelyen található fa korongok által, egy lapos szíjjal erőt átvive forgatta a megfelelő korongokat/köszörű, polír, rongy…stb/.

Mindez az ős műhelyben, Körmenden, 17 négyzetméteren valósult meg, a Széchenyi utcában. Az ezt megelőző műhely a mai Vida József utcán volt, 8 négyzetméteren, ma egy Dm áll a helyén, persze új épületként.

Ezt az ős műhelyt a lakóházhoz való hozzáépítéssel oldotta meg a családfő. Az udvar hátsó részében működött a kovácsműhely.

 

A 3 fiú, mint a mesében, kirepültek. Ferenc Sopronban, az ott elhunyt késes helyére kapott meghívást, Mihály pedig Körmenden építkezett a Tavasz utcán, ott önálló műhelyt üzemeltetett, mai napig ott alkot, ma 76 éves. István maradt az apai fészekben.

István katona idejét a Folyamőrségnél töltötte,  ami annyira tetszett neki, hohy majdnem elszegődött hajóra szolgálni, matrózként. De édesapja egészségi állapota miatt inkább itthon maradt, alkotni és a Belencsák nevet öregbíteni. A folyamőrség kötelékében próbálták beszervezni a KISZ-be, mondván most 1.70-éert beléphet. A válasz az volt, hogy ha megtoldom 50 fillérrel, akkor a kantinban iszok egy korsó sört. A százados nevetve mondta, basszon le egy 50-est, menjen a kantinba….

István nem volt tagja az akkori divatos civil szervezeteknek, kivéve a galambászegyesületet és a horgászegyesületet….na meg a legjobban szívén viselt Ipartestületet. /a későbbiek során megannyi riporter kereste fel, hogy ezekre visszaemlékezve meséljen/.

A műhelytől 3 házzal volt arrébb az ipartestület mai nevén klubháza, ahol a betévedő fogyasztóhoz képest a tagok negyedáron fogyaszthattak. Ez a ház fogta össze a helyi iparosokat, itt engedték ki a gőzt, itt cseréltek eszmét, sőt, itt tudtak segítséget is kérni egymástól. Ezt az épületet a tagok építették, saját erőből, saját forrásból. Később, mikor ezt el kellett cserélni egy új építésű irodaház egy irodájára, István nagyon nehezményezve fel is szólalt.

István első házasságából 2 lánygyermek, második házasságából egy fiú és egy lány született.

A fiú szintén István nevet kapott a keresztségben.

Bicskakészítésére jellemző a funkcialitás, nem próbált soha remekműveket csinálni, nem vágyott más elismerésre, csak visszatérő elégedett vásárlókra. Soha nem kapott zsűritől, vagy állami szervtől elismerést, de Vas és Zala megyéban a maskara bicska, készítőtől függetlenül a Belencsák nevet viseli.

 

Horgászatban is jeleskedett, kedvenc időtöltése a hűtőt is megtöltötte minden évben.

A galambászatban országos hírnévre tett szert, a fajtamegőrzésben szerzett elévülhetetlen érdemeket. Egy szobára való serleggel bírt. Volt, mikor 500 galamb is turbékolt otthon. Büszkeségeit az Arab Emirátusokba és Törökországba is vitték. Egy évi takarmány a szájhagyomány alapján : 6 zsák búza, 6 zsák kukorica, 4 zsák napraforgó, 3 zsák borsó, 4 zsák repce.

 

 

Akkoriban nem volt még biztonsági borotva, meg eldobható, de a népnyelv a nyeles borotva névvel illetett alkalmatosságot használta. Ez viszont állandó köszörülést igényelt. Mindenki odafigyelt, hogy a technikája minél tovább tartson, hisz kevés is volt a piacon, az se volt  olcsó. A köszörüléseket úgy tartották számon, hogy rovásokat húztak a nyélbe. Ha a nyél végig volt róva és még mindig tartott a penge, akkor a köszörűs ügyes volt, a borotva pedig kidolgozta az árát.

 

Használt lövegekből készült a világháború utáni nyersanyaghiány miatt a bakni és az alaplemez. Úgy tartották, hogy a méhtelep az akkori ércbánya. Sajnos szarból kellett várat építeni. Szerencsére a közelben működő szentgotthárdi kaszagyár vezetősége mindig csurrantott-cseppentett egy kis pengének valót, kollegalitásból. A rengeteg kiselejtezett vívókardból pedig rugót készítettek. Az akkori világra jellemző volt a csere, a segítség, a bedolgozás. Így tudtak hatékonyak maradni.

A bicskák eladása a vásárokban történt, a műhellyel egyben lévő üzlet inkább csak a köszörülések, javítások színhelye volt. Ezeken a vásárokon önfeledten tudtak beszélgetni záróra után egy közös bográcsoláskor. A zárórát szigorúan leegyeztették, ehhez magukat vérremenően tartották.

Egyszer egy ’56-ban emigrált, visszatért, lakos, a Széchenyi utcán sétálva meglátta a műhelyt, felkiáltott: -Létezik még Belencsák kés? Az üzletben eltöltött időben néhány bicskát megvásárolva azt mondta, hogy ezeket ajándékba viszi, hisz minden darab számára egy darab Magyarország. Ezek a bicskák mind az 5 kontinensre eljutottak, hisz nagyon sok vadász vitte magával ajándék gyanánt.

 

Belencsák Istvánnak a lelki megnyugvást a szakmát továbbvivő fia jelentette, aki a régi műhelyt, házat elbontva, ugyanoda új építésű házat, műhelyt épít. A hagyomány tovább él.